A Szabadító szolgálattétele és mi

    Massimo de Feo Elder
    Massimo de Feo Elder, Olaszország Első tanácsos az Európa Terület elnökségében

    Karácsonykor a Szabadító születését ünnepeljük, Őrá gondolunk, Őt imádjuk, Őneki hódolunk, és azon elmélkedünk, hogy mit tett értünk. Aztán amikor eljön a húsvét, ismét Őrá emlékezünk, örök hálát érzünk az engeszteléséért, és boldogan és áhítattal ünnepeljük a feltámadását. 

    Amikor a Szabadító életének egyes eseményeire gondolunk, vajon hogyan összpontosíthatunk még inkább arra, ami e két legszentebb esemény, a születése és a halála között történt? Hogyan ünnepelhetjük napról napra az életét, hogy ne csupán az Ő szent földi küldetése elejét és végét jelző egyes eseményeket ünnepeljük?

    A nefitákhoz intézett beszédében ezt tanította: „…tudjátok, hogy milyen dolgokat kell megtennetek…; mert azokat a cselekedeteket, melyeket engem tenni láttatok, nektek is azokat kell megtennetek…”[1]

    Krisztus ünneplésének egyetlen igaz módja az, ha követjük Őt a szolgálattételben – napról napra, nem csupán karácsonykor és húsvétkor.

    Miközben egyre többet tudok meg a Szabadító szolgálattételéről és megpróbálom utánozni Őt, rájövök, hogy az Ő szolgálattételének három legfontosabb eleme az, ahogyan szeretett, ahogyan szolgált, és ahogyan kitartott.

    Mások szeretete a szolgálattételünk kezdete, éppen úgy, ahogyan a Szabadító szolgálattételének a kezdete is ez volt.  Ő azért jött el, mert szeretett minket, és Önmagánál jobban szerette az Atyát.  Ezért a Szabadító iránti szeretetünket mutatjuk ki és az Ő szolgálattételét ünnepeljük akkor, amikor Isten minden gyermekének szeretettel nyújtunk szolgálattételt, nem azért, mert szolgálattevő fivérként vagy nővérként ezzel bíztak meg minket, hanem azért, mert őszintén szeretünk másokat, ahogy azt Ő is tette.  Nem megbízásból, hanem szeretetből szolgálunk.

    A királyságban végzett szolgálat lényegi eleme az arra irányuló szolgálattételünknek, hogy megalapítsuk az egyházat, elvégezzük az evangélium szertartásait, és Isten minden gyermekének lehetővé tegyük a visszatérést Őhozzá.  A Szabadító fáradhatatlanul szolgált a királyságban, melyet a papság felhatalmazása által Ő szervezett meg, megmutatva ezzel, hogy mennyire fontos az egyházban végzett szolgálat.  Szolgálattételünk központi eleme az, hogy szolgálunk, ahogyan a Szabadító szolgálattételének is ez volt a lényege. A keresztelés szertartásával kezdte, hogy megfelelő felhatalmazás által eleget tegyen a szövetségnek, majd tanítványokat hívott el a szolgálattételre, hogy mindvégig fáradhatatlanul szolgálva megalapítsák a földön Isten királyságát.

    A mindvégig kitartás a szolgálattételünk azon eleme, amely végső soron megmutatja a valódi hitünket. Az Úr soha nem adta fel, állt le, vonult vissza vagy utasította el a szolgálatot.  Természetesen még a Szabadítónak is voltak olyan pillanatai, amikor úgy érezte, hogy egyedül van és a körülötte lévők mind magára hagyták. Megkísértetett, de ellenállt. Népszerűtlen lett, gúnyolták és sértegették, de soha nem hagyott fel azzal, hogy az örök küldetésére összpontosítson, és soha nem kért felmentést szent megbízatása alól. Hitének valódi jelét adta az Atyának azzal, hogy mindvégig kitartott.  Csak ezt követően mondta, hogy: „Elvégeztetett!”[2]

    Mi hogyan fogjuk kimutatni a hitünket akkor, amikor megkísértetünk, fáradtak vagyunk vagy gúnyolnak minket? Amikor a világ hatásai megrengetik az életünket, vagy amikor a betegségek, illetve az érzelmi vagy a fizikai nehézségek viharaival nézünk szembe, akkor vajon megtart majd minket erősnek a hitünk? Ki fogunk tartani úgy, ahogyan a Szabadító?

    Russell M. Nelson elnök ezt mondta: „A mindvégig kitartás melletti elkötelezettség azt jelenti, hogy nem kérünk felmentést a szolgálatra szólító elhívás alól.  Azt jelenti, hogy kitartunk a méltó cél felé vivő törekvésben.  Azt jelenti, hogy soha, nem, soha mondunk le egy olyan szerettünkről, aki eltévelyedett.  És azt jelenti, hogy mindig becsben tartjuk örök kapcsolatainkat, még a betegség, a fogyatékkal élés vagy a halál nehéz napjaiban is.”[3]

    Erőt fogunk kapni az életünkhöz, miközben megpróbáljuk utánozni a Szabadító szolgálattételét.  Miközben Őhozzá hasonlóan szeretünk, szolgálunk és kitartunk, magának a Szabadítónak az erejét vonjuk be az életünkbe.

    Majd miközben úgy végzünk szolgálattételt, ahogy azt Ő tette, jelentőségteljesebbé fog válni számunkra az Ő születése, halála és feltámadása. Felismerjük azt, hogy a karácsony és a húsvét nem egy-egy napig tartó megemlékezések, hanem a Szabadító életének mindennapos ünneplése

    Minden egyes nap új lelki születés lesz számunkra, sőt, egy új lelki feltámadás is, miközben a bennünk lévő „természetes ember” meghal, majd Krisztusban újra él.

    Ünnepeljük a karácsonyt azzal, hogy követjük Őt az Ő szent szolgálattételében, hogy még inkább hasonlóvá váljunk Őhozzá – életünk minden napján, napról napra.

     


    [1] 3 Nefi 27:21

    [2] János 19:30

    [3] Russell M. Nelson – Gratitude for the Mission and Ministry of Jesus Christ – BYU Devotional August 18, 1998

    A pásztorok csodálják Jézus Krisztust